Apáczai Csere János  (1625-1659)
enciklopédista, író, tanár



Helység/Temető: Kolozsvár, Házsongárd, II C
Síremlék: NN alkotása, foto: Házsongárd Alapítvány
Életrajz: (Wikipédia)
GPS: 46.764294, 23.593844

Lászlóffy Aladár: Házsongárd

Apáczai Csere János (1625-1659), a magyar művelődés- és nevelésügy úttörője, valamint felesége, Aletta van der Maet emlékköve

A tavasz jött a parttalan időben
s megállt a házsongárdi temetőben.

Én tört kövön és porladó kereszten
Aletta van der Maet nevét kerestem.

Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom,
s tudtam, elmúlt nevét már nem találom.

De a vasárnap délutáni csendben
nagyon dalolt a név zenéje bennem.

S amíg dalolt, a századokba néztem
s a holt professzor szellemét idéztem,

akinek egyszer meleg lett a vére
Aletta van der Maet meleg nevére.

Alettát 1651. szeptember 30-án vette feleségül Utrechtben. Két éven belül hazajött, s nagy művének, a Magyar Encyclopédiának címlapján is az 1653-as évszám, a hazatérésé olvasható. A hazatérő Apáczai világképe nem egy mozzanatában hordoz új, a korabeli normák szerint veszedelmes elemeket. Az enciklopédizmus egységes rendszert keresett a középkori világképet bomlasztó természettudományos eredmények átfogásához. A korban még úgy látszik megkerülhetetlen a vallással is egyeztetni mindezeket. Valamivel későbbről származik az a bizonyos eligazító feljegyzés, a Szathmári Pap Mihályé: "A Fejedelem ekkor Apátzaira erőssen megharagudott és azt is mondotta: [...] Mást ne tanítson, mert Isten engem úgy segéljen, valaki mást tanít, a Marosba vettetem, vagy a toronyból hányatom le."

Ha jött a harcok lázadó sötétje
fénnyel dalolt a név, hogy féltve védje.

S a dallamot karral kisérve halkan,
napsugaras nyugat dalolt a dalban,

hol a sötétség tenger-árja ellen
ragyogó gátat épített a szellem.

Aki minden téren nagy fába vágta a fejszéjét, röviden ez Apáczai Csere János, de egyáltalán nem magányos harcos, hanem ugyancsak élvezettel érvelő szellem, tehát szervezkedő típus. Különben született pedagógus volt. Testének gyengeségével mit sem törődve, önemésztő munkában hordozta hol itt, hol ott a "skólák" minden gondjait, terheit, s professzorként is mindent akart nyújtani, annál alább nem engedte. Kedvelt tanítványa, Bethlen Miklós Önéletírásában is ott áll, hogy nyilvános előadásain kívül, még házánál is adott magánórákat filozófiából, számtanból, geometriából, jogtudományból, a végkimerülésig. Hiszen "az tudománynak gyükere keserű, de gyümölcse gyönyörűséges..."

Aletta van der Maet nevét susogta,
mikor a béke bús szemét lefogta.

S mikor a hálátlan világ temette
Aletta búja jajgatott felette,

míg dörgő fenséggel búgott le rája
a kálvinista templom orgonája.

"És - hogy röviden megmondjam, ami a nyelvemen van - honnan van annyi nagyon rosszul intézett közügy? [...] Bizony, előbb érinthetné újjával akárki a csillagokat, előbb csalhatná le varázsénekével az égből a holdat, előbb vezethetné az óceán vizét egy kis árokba, előbb mozdíthatná ki helyéből Arkhimédésszel a földet, mintsem a művészet és tudomány buzgó és lankadatlan művelése nélkül igazán műveltté tehetné nemzetét. Mert amilyen szerepe van a testben a szemnek, hallgatóim, olyan szerepe van egy országban az akadémiának vagy főiskolának..."

Aztán a dal visszhangját vesztve, félve
belenémult a hervadásba, télbe.

Gyámoltalan nő - szól a régi fáma -
urát keresve, sírba ment utána...

A fényben, fenn a házsongárdi csendben
tovább dalolt a név zenéje bennem.

S nagyon szeretném, hogyha volna könnyem,
egyetlen könny, hogy azt a dallamot
Aletta van der Maet-nak megköszönjem.

(Áprily Lajos: Tavasz a házsongárdi temetőben)